Kiköltözõben a lélek

Az Utolsó napok nem keres választ arra, hogy miért és hogyan halt meg Kurt Cobain, hanem az érzések szintjén készteti a nézõt, hogy megmártsa magát a halálra készülõ ember világában. Szinte semmi nem történik benne, mégis megbabonáz.

KORÁBBAN Az énekes halott
Gus Van Sant "halál trilógiájának" elsõ két részét (Gerry - 2002, Elefánt - 2003) még bemutatták nálunk moziban, a harmadik, az Utolsó napok címû részt a forgalmazók már nem vállalták be, de most, két év késéssel végre elérhetõ lesz DVD-n. Igazából nem nagy baj, hogy mozivásznon nem láthatjuk, a film olyan magányos-meditatív élményt kínál, amit talán könnyebb is egyedül, egy elsötétített szobában átélni, mint a vetítõteremben.
Bár nem életrajzi film az Utolsó napok, Kurt Cobain halála ihlette, és annak ellenére, hogy a "cselekmény" (a szó szoros értelmében ilyen alig van) nem próbálja meg konkrétan rekonstruálni a Nirvana frontemberének utolsó napjait, éppen az esszenciáját ragadja meg annak, hogy hogyan költözik el valaki errõl a világról. Történni lényegében csupán annyi történik, hogy a Blake-nek keresztelt fõhõs (Michael Pitt) megszökve az elvonókúráról, pizsamában visszabotorkál a házába - ahova néhány haverja is bevette magát -, még egy pár napig lézeng, aztán meghal.

Harris Savides kamerája, akárcsak az elõzõ két filmben, rátapad a fõhõsre, mozdulatainak ritmusát felvéve leskelõdõként követi. Mindig tart tõle néhány lépés távolságot, de sosem ereszti el, ezért egy idõ után olyan érzésünk támad, mintha vadat ûznénk (ezt erõsíti, hogy a film elején Blake egy erdõben csámborog), rájövünk, hogy akit követünk: áldozat. A "kameratöltõtoll" itt a legkonkrétabb értelemben mûködik, ezt a filmet kamerával írták, nem a történésekben, szórványos párbeszédekben és Blake motyogásában rejlik a lényeg, hanem abban, ahogyan szinte résztvevõként, együtt mozogva Blake-kel végignézzük a szívszorítóan megkoreografált haláltáncot.

Pitt esetlen mozdulatai félelmetesen megidézik Cobaint, és a Nirvana-rajongók a ruhatár jellegzetes darabjait is felismerik majd azonnal: a csíkos kötött pulóvert, a színes mûanyagkeretes napszemüveget, a spagettipántos koktélruhát, ami Pitten pontosan ugyanolyan szomorúan fityeg, mint egykor az énekesen. Nehéz színészi feladat lehetett ezt a halvajáró figurát megformálni, Pitt csak néhány rövid pillanatot kap, amikor az arcára közelít a kamera, amúgy szinte végig testbeszéddel kell kommunikálnia a nézõkkel, amit tökéletesen old meg.

Bár nyilvánvaló, hogy Blake és élõsködõ albérlõi folyamatosan drogok hatása alatt állnak, Van Sant zseniálisan úgy dönt, hogy nem mutat drogfogyasztást, és nem mutatja meg a halál pillanatát sem. Ha látnánk azt, amirõl "szó van", éppen a lényegrõl terelõdne el a figyelmünk: arról a halál elõtti állapotról, amikor biológiai értelemben még él az ember, de a lélek már nincs kapcsolatban ezzel a világgal, máshova készül. Bizonyos jeleneteket - ahogy halad elõre a film, egyre gyakrabban - többször is látunk különbözõ szemszögbõl, vagy csak árnyalatnyit másképpen, ami kihangsúlyozza, hogy mennyire lényegtelenek a konkrét történések, megeshettek éppenséggel így is vagy úgy is, kicsit elõbb vagy kicsit késõbb is.

A legmegrázóbb jelenetben Blake házi stúdiójában összerak egy számot. Kintrõl, az ablakon keresztül figyeljük, ahogyan egymásra épül a gitár, a basszus, az ének (inkább fájdalmas üvöltés), a dob, az elején egészen közelrõl, aztán fokozatosan, nagyon lassan távolodva az ablaktól. Megbabonázó nézni, ahogy valaki még az utolsó fájdalmát is önmagán átfolyatva közvetlenül, minden racionalizálás nélkül, teljesen ösztönösen alkotásba önti. Természetesen nem Nirvana-számot hallunk, ez a jelenet mégis a lehetõ legtökéletesebben megragadja a Nirvana elementáris erejének titkát, a közvetlenül fájdalomból történõ alkotást, ami Cobain zenéjének döbbenetes hatását adja.